Megint haragszom magamra. Nem túl jó érzés, ha az ember önmagával nincs kibékülve. Nincs elég akaraterőm, pedig már néhányszor megfizettem a tanulópénzt.
Alaptörvény: nős férfival nem kezdünk. De mivan, ha az illető régi ismerős, akivel egyszercsak valahogy másként alakulnak a dolgok. Ő már régen nem boldog a házasságában, én pedig régen nem az enyémben. Hát megtörténik, amit a sors akar, hogy megtörténjen.
-----
Idővel, mikor már elváltam, rádöbbenek, nem elég az a néhány lopott óra, többet szeretnék lenni a szeretett férfival. Azt persze nem akarom, hogy ott hagyja a családját, mert annak egyenes következménye, hogy felelősséget kell vállalni. Azt pedig már nem szeretnék. Csak örülni az életnek, jól érezni magam a bőrömben, szeretni és szeretve lenni, kirándulni nagyokat, aztán hazamenni a saját lakásba. Ezért hát csak annyit kívánnék tőle, hogy több szabadságot harcoljon ki magának, és kicsit többet legyünk együtt. Nem sikerül, mert túl jó ember, nem tud és nem akar otthon füllenteni. Azt mondja azért, mert fél, hogy engem elveszít, ha kiderül. Elhiszem.
Nos, két "viharos", de szerelmes év után eljött az idő, mikor besokalltam és kértem, hagyjuk abba egymás kínzását. Első nekiugrásra nem sikerült, egy hónap sem telt, újra egymás karjaiban voltunk. Ezt követően erősebb elhatározással mondtam ki: vége. Biztosan nagyon fájt neki, hisz nekem is. De megértette, és igyekeztünk intelligensen lezárni szép-nehéz-korszakunkat.
Most? Próbáltam másik kapcsolatba menekülni, nem sikerült. Fáj a szívem érte, és ő is csak epekedik. Továbbra sem akarok életre szóló döntéseket, de úgy szeretném, ha néha, csak néha együtt lehetnénk kicsit.
Olyan borzasztó ez? Bizony az. Alaptörvény: nős férfival nem kezdünk.
